Diákjaink munkái

Mádl Miklós Vilmos:

Találkozás kedvenc írómmal, Csukás Istvánnal

Az Angelika Kávéházban, egy esős, borongós délutánon találkoztam Csukás Istvánnal.

Néhány nappal korábban hallottam a rádióban, hogy Életmű Díjat kapott. Ezért különösen örültem, hogy találkozhatom vele és gratulálhatok Neki.

Miért lett író? Miért nem lett hegedűművész? Úgy tudom tanult hegedülni.

Nagyon örülök, hogy zenét kezdtem tanulni. Tizenhárom éves voltam, amikor elkerültem a Békéstarhosi Zeneiskolába. Oda jó fülű gyerekeket vettek fel. Nagyon szorgalmasan tanultam, csináltam, de mégsem lettem hegedűművész. A hegedű egy nagyon nehéz hangszer. Tizenhat-tizenhét éves koromban nagyon sokat olvastam és elkezdtem verseket írni. Tizenhét éves koromban megjelentek az első verseim. Akkor már tudtam, hogy bár nagyon szeretem a zenét mégsem leszek hegedűművész, hanem költő leszek. De azért becsülettel befejeztem a zeneiskolát is.

Milyen volt gyermekkora?

Nagyon szerencsés volt a gyermekkorom. Ott kezdődött a szerencse, hogy édesapám kovácsmester volt Kisújszálláson. Az udvarban két műhely volt, egy kerékgyártó műhely, ahol édesapám barátja dolgozott és egy kovácsműhely, édesapámé. Nagyon jól össze tudtak dolgozni, a kerékgyártó készítette a szekér kerekét, édesapám pedig a vasdarabokat. Akkor még nem volt más közlekedési eszköz a háború után. Az összes gyerek odajárt nézni, hogy s mint csinálják a szekeret. Nem zavarták el a gyerekeket. Ez egy nagyon szerencsés gyerekkor volt. A ló sohase bántotta a gyerekeket, mert sokkal okosabb, mint az ember. Hallgattuk a felnőttek beszélgetését. Az emberek beszélgetni is bejártak hozzánk. Apám csinált egy nagy vasrostát, abban kukoricát pattogtattak, volt szóda és bor. Mi gyerekek ezt a fajta beszélgetést nagyon szerettük hallgatni. Emberek nagyon szépen tudtak kerek meséket, történeteket elbeszélni. Később vissza tudtam emlékezni ezekre a történetekre. Falusi gyerekek voltunk, közel éltünk a természethez. Láttunk állatokat, tyúkot, kacsát, disznót, birkát, borjút. Azóta is nagyon sok madarat megismerek. Sajnos a pesti gyerekek egyedül csak az állatkertben részesülhetnek ebben a látványban. Nagyon sok élményt hoztam gyerekkoromból, amit később megírtam.

Mit szeretett játszani?

Nagyon sokféle játékot tudtunk, legalább ötvenet-százat. Később írtam is egy játékoskönyvet. A játékot mindig többen kell játszani. Voltak nyári, benti játékok, ha esett az eső. Ez nekünk öröm volt. Ilyenkor csináltunk sárpukkantót. A sárból lángos formát készítettünk, földhöz csaptuk és egy nagyot pukkant. Játszottunk egy csomó eszközjátékot is. Mikor Pesten a TV-hez kerültem, akkor összeszedtem több mint kétszáz-háromszáz játékot és azt megírtam az „Én játékos könyvem”című kötetemben. Gyakran a játékokhoz nem kellett más, mint egy zsinór vagy egy darab fa. Nem volt akkor még számítógép, de legalább nagyon sokat játszottunk.

Pista bácsi gyerekkorában szeretett olvasni?

Nagyon szerettem olvasni, ezért lettem író, hétéves koromban már tudtam írni és olvasni. Alig-alig volt könyvünk, de ami volt, azt elolvastam. Például Petőfi összegyűjtött verseit úgy olvastam, mint egy mesét. Voltak gyermekkönyveim is. Ajándékba születésnapra, névnapra mindig könyvet kértem. Emlékszem, hogy olvastam a Koldus és királyfit Mark Twain-től, csereberéltük a társaimmal a könyveket. Nagyon élveztem az olvasást, pihentető. Ez a szenvedélyem máig is megmaradt. Ma is szemfájdulásig olvasok. Nagyon pihentető. Nincs egyszerűbb szórakozás, mint a könyv, csak egy kis világosság kell hozzá. Az ember zsebretesz egy könyvet, előveszi, és mindjárt lehet olvasni.

Ki volt a kedvenc írója?

Világos, hogy gyerekkoromban Petőfi Sándor volt, nagyon sokszor elolvastam a műveit. Elég korán olvastam Móricz Zsigmondtól egy nagyon szép könyvet, a „Légy jó mindhalálig”-ot. Tizenhárom-tizennégy évesen végigolvastam a Háború és békét, nem nagyon értettem, de ez nem zavart, valamit megértettem belőle. Kedvenc íróm volt, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Molnár Ferenc, a Pál utcai fiúkat is ismertem. Egyik igazán kedvenc íróm volt Tömörkény István, nagyon sok novellát írt, sajnos ma nem nagyon ismerik.

Mi volt a legnagyobb csínytevése gyermekkorában?

Rossz gyerekek voltunk mi is. Szegény anyámnak égnek állt néha a haja. Én is nagyon eleven gyerek voltam. Sok fára felmásztunk, amin madárfészek volt, le is estünk. Mikor a háztetőkön mászkáltunk az öcsémmel, azért nagyon kikaptunk. Egyrészt tönkretettük a nádtetőt, nem a mi házunkon, hanem a szomszéd házon mászkáltunk, bizony kikaptunk miatta. Nem baj, ha mozog a gyerek, de azért akarattal nem kell rosszaságot csinálni. Az igaz, hogy kiskorában a gyereknek nincs veszélyérzete.

Mi volt a kedvenc tantárgya?

Sok volt, sok volt…. A hegedűn kívül zongorázni is tanultam, de nem tudok zongorázni. Ezenkívül kedvencem volt a magyar nyelv és irodalom. Volt egy idő, amikor majdnem matematikus lettem, ami egy nagyon jó tanáron múlott. Nagyszerű tanárnő volt, számtanóra után, délután néhányunkat összehívott, ezért nagyon szerettem a matematikát. Nagyon sok múlik a tanáron. Kiderült később, hogy akinek zenei hallása van, az matematikai érzékkel is rendelkezik. De a fő kedvenc tantárgyam azért a magyar irodalom volt.

Mikor írta első művét?

Nagyon korán. Akkor még középiskolás voltam és elkezdtem verseket írni. Vidám dolognak találtam, rímelt. Nagyon sok szerelmes verset írtam, de mások nevében. Bérköltő voltam, egy almáért, egy uzsonnáért szerelmes verset írtam mások helyett. A honorárium egy alma volt vagy egy vajas kenyér. Tizenhat éves koromra ez a versírás komolyra fordult. Egy barátom elküldte a verseimet a hátam mögött a rádióba és első díjat nyertem. Borzasztó boldog voltam. Nemsokára egy fővárosi lapban megjelent négy versem egy kis életrajzzal. Mikor az ember először olvassa a nevét kinyomtatva, hogy Csukás István, akkor eldőlt a dolog. Akkor már biztos voltam benne, hogy költő leszek. Mikor tizennyolc éves koromban Pestre kerültem, bekerültem egy irodalmi társaságba. Húszéves koromra már szerződésem volt az első verseskötetemre. Ez azért érdekes, mert Petőfinek is ekkor jelent meg az első munkája. Ilyen értelemben utolértem Petőfit. Boldog és büszke vagyok, hogy fiatal költőként megjelentek a verseim, lapokban, rádióban, ami önérzetet adott. Azért nem jelent meg húszéves koromban az első kötetem, mert közbejött ötvenhat. Később ezek a versek is megjelentek, szerencsés voltam. Akkor könnyen írtam verset, majdnem minden versemet, amit írtam, bevittem és elfogadták, majd megjelent.

Íróként ki a példaképe?

Sok barátom és sok példaképem lett, amikor Pestre kerültem. Visszatérve a tarhosi évekre, ott kevés könyv volt, de azért volt néhány. Amikor megjelent József Attila kötete, akkor megvettem és azt olvastam éjjel-nappal. Annyit olvastam, hogy majdnem minden versét tudtam kívülről. A barátaim azzal játszottak, hogy felütötték valahol a könyvet, elkezdték olvasni, én meg folytattam a megkezdett verset. Nagyon sokáig József Attila volt a példaképem, természetesen ma is az. Később Pesten összeismerkedtem Kormos Istvánnal, aki a gyerekeknek írta a Vackor sorozatot. Ő akkor szerkesztő volt az Ifjúsági Könyvkiadónál. Bíztatott, hogy írjak a gyerekeknek, elvitte az írásaimat a kiadóhoz. Győzködésére, megírtam az első kötetemet, az „Egy szürke kiscsacsi”-t. Ebben már szerepelt a Mirr-Murr és Oriza Triznyák, későbbi hőseim. Nagyon sokat segített Weöres Sándor, aki rengeteget írt a gyerekeknek. Leültünk beszélgetni, Weöresnek számos versét megzenésítette Kodály. Akkor határozta el Kodály, hogy kiad egy dalos füzetet óvodásoknak, ahhoz kellett volna neki szöveg. Weöres engem ajánlott be Kodálynál, én is segítettem ezt a szöveget írni, nagyon büszke voltam, örültem neki, nagyszerű iskola volt. Szerintem azért választott engem, mert értettem a kottát, a ritmust. Elszolmizáltam neki a zenét, lekopogtam a ritmust és Weöres gondolkodás nélkül írta a szöveget. Ha jó füle volt az embernek, ez nagyon jó iskola volt.

Nagyon szerettem Tersánszky Józsi Jenőt. Akkor még élt Jenő bácsi, úgy kerültem vele ötvenhat előtt kapcsolatba, hogy a Magvető Kiadó elhatározta, hogy összegyűjti novelláit. Ő úgy írta a novelláit, hogy fogalma nem volt arról, hogy mit írt. Komolyan. Azt a feladatot kaptam, hogy a századelőtől kezdve gyűjtsem ki az írásait, novelláit, ezért kaptam húsz forint honoráriumot. Így szedtük össze Tersánszky novelláit. Elvittek bemutatni az írónak, de közben elhatároztuk, hogy megvicceljük. Jenő bácsi igazi szerelme a furulyázás volt, kétágú sípot is készített. Azt találta ki a barátom, hogy mondjam Jenő bácsinak, hogy tanítson meg furulyázni. Én akkor remekül tudtam forulyázni. Volt egy hatlukú furulyája, mutatta, hogy hogyan is csináljam. Rátettem az ujjamat és elkezdtem játszani Beethoven Hegedűversenyének harmadik tételét. Olyan a hangja, mintha ezüstből lenne. Nekem adta ezt a hatlukú alumínium furulyát, máig is megvan. Ilyen remek emberekkel ismerkedtem meg. Ebben is szerencsés voltam. Mikor Budapestre felkerültem, akkor is szerencsém volt, hogy olyan emberekkel ismerkedtem, akikre fölnézhettem. Kodályra is, Weöresre is, Tersánszkyra is.

Melyik a kedvenc műve a sajátjai közül?

Sok van, általában azt szoktam mondani, hogy az, amit utoljára írtam. De mégiscsak van egy kedvencem, a Pom-Pom meséi. Általában a mesék hősei mindig fiúk. Végre a Pom-Pomban egy kislány a főszereplő, akinek a nevét Picurra változtattuk a film kedvéért, nagyon lassan megy az iskolába, és azt képzeli, hogy a fején ül egy pom-pom és beszélgetnek, mesélnek egymásnak. Azért is kedvencem, mert az állatmesék csoportján belül, az állatmeséken belül ezek a mesék képzelt lényekről szólnak, hiszen képzelt személyek szerepelnek benne. A Radírpók és Gombóc Artúr sem létezik, bár madár. Féltünk, hogy a gyerekek megértik-e hogy miért radírpók a radírpók? Létezik egy olyan is, hogy „lesből támadó ruhaszárító kötél”. De a gyerekek ezeket mindig rögtön megértik.

Mennyi időbe telt megírnia a „Keménykaplap és krumpliorr”-t?

Az első meséskönyvet nehezen írtam, mert soha nem csináltam ezt korábban. De amikor rájöttem, hogy hogyan kell írni, akkor már könnyebben ment. Azóta viszonylag könnyen írok. A fejemben megvan a történet, a Keménykalap egy hosszú, kétszáz oldalas könyv. Elég, ha naponta két órát írok, másfél hónap alatt megvan egy ilyen hosszú könyv. Megvolt az alaphelyzet, egy fagylaltos, akit elátkoztak, akiről elterjesztik, hogy mérgező fagylaltot árul. Nem volt neve, törtem a fejem, egyszer beugrott, hogy Kisúlyszálláson élt egy fagylaltos, ezt a nevet tehát a gyermekkorból hoztam. A rövidebb meséket azért írom meg gyorsabban, mert meglátok egy állatot, egy fecskét, egy rigót, az ember ezeket elrakja a fejébe és ezeket amikor ír, előveszi. Verset is gyorsan írok. Én viszonylag gyorsan írok, ez a gyakorlat is, meg nekem éjjel-nappal ezen jár az eszem.

Hogy tudja kitalálni, hogy mi izgatja a gyerekeket?

Jó kérdés. Mindenkinek van egy kincsesbányája, nekem is, a saját gyerekkorom. Minden felnőtt volt gyerek, csak elfelejti. Pedig nem szabadna elfelejteni, még akkor sem, ha nem író az ember. Sokkal érdekesebb és vidámabb a világ, amikor az ember gyermek. Onnan sokat hoztam, mint mondtam, a Bagamérit is. Ha tehetem, elmegyek a gyerekek közé, meghallgatom őket is. Tudom, hogy a gyerekek nyelvalkotó zsenik, akik szabadon játszanak a szavakkal. Ezeket megjegyzem és beírom a következő könyvembe. Másik fontos dolog, hogy figyelem a nyelvhasználatot, figyelem, milyen szavakat sikerül kitalálniuk, ezt próbálom visszaadni, követem a nyelvüket. Ez egy agytorna, az én agyamat is frissen tartja. A gyerekek sokkal többet tudnak. A mai gyerekek nem tudják a kötélhúzást, az adj király katonát, ezért írtam meg a játékoskönyvemet.

Hogyan talál ki olyan jó neveket, mint Lópici Gáspár?

A szereplőknek olyan nevet kell kitalálni, ami illik hozzájuk. Vannak szomorú nevek, például a Pál utcai fiúkban a „nemecsek”, csupa kisbetűvel. De a Légy jó mindhalálig könyvben a Nyilas Misi is szomorú. Vannak vidám nevek. Ha egy kutyát úgy nevezek el, hogy „Téglagyári megálló”, ez azt jelezi, hogy vidám dolgok történnek vele. Ilyen volt a Lópici Gáspár is. A hős már megvolt, egy kelekótya plakátragasztó, de egyszer csak beugrott ez a név. Jó kimondani. Az író tudatosan törekszik, hogy szomorú figuráknak szomorú, vidám figuráknak vidám nevet találjon ki.

Pista bácsi a beszélgetés végén néhány jó tanáccsal is szolgált nekünk, gyerekeknek:

A könyv a legcsodálatosabb dolog, mert a könyvbe mindent be lehet írni, ami csak az ember fantáziájában benne van… Először is olvasni kell, de az írást is gyakorolni kell, mert a zenétől, a fogalmazástól egyaránt gazdagabbak leszünk. Az agyunkban ugyanis beindul a képzelet-mozi. Sokkal okosabb lesz az a gyerek, aki olvas, mert akkor a fejben – ahogyan szoktam mondani - ész lesz és nem szilvalekvár.

Köszönöm Pista bácsinak, hogy válaszolt kérdéseimre. Kívánom, hogy sok jó könyvet írjon még nekünk, gyerekeknek!